Hirtelen jött program, azonban kitűnő lehetőség mutatni abból, amit már tudunk. Szerepelni hívtak bennünket. Bennünket, elsősöket. S nekünk be kellett bizonyítani, hogy Lilla néni bizalmát megérdemeltük. De meg ám! Kicsi az elsős, de a tudása már most mutatós! S mert mi ezt tudtuk, nem bújkált bennünk semmi szerepléssel járó izgalom. Aki nem állt fenn velünk azon a nagy színpadon... nem is tudhatja.
Máté sutyorogta megszeppenten: "Én még életemben nem álltam ekkora naaagy színpadon!"
Azt hiszem, ez a mondat mindent elárul. Akik pedig lenn álltak, nem is érezték, nem is sejtették a gyerekek megilletődöttségét. Mert baki nélkül szóltak a versek, vidáman, mosolyogva játszottak a dalokkal.
A könyvtárban már csak felszabadult cserregést hallottunk, miközben a süteményt majszolgatták. Mintha a művészek felszabadultsága ült volna közöttük :)
A színpadon, a téren folyamatosan zajlottak a produkciók. Akkor sem volt baj, ha valaki már nem bírta fenékkel, s nem akart ücsörögni. Játékarzenál kerítette körbe a kis teret. Kell más a gyereknek?! Ki lehetett próbálni mindent, s ha úgy adódott a tudásukkal is villoghattak. Csalafinta, gondolkodtató vagy egyszerűbb kérdésekre válaszoltak. Mert micsoda izgalom, amikor a tudást megmutathatja az ember!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.